hétvége

Nos a csütörtöki nap igazán nem volt produktív részünkről, mondjuk az idő is borzalmas volt, dörgés, villámlás, eső, meg minden, amit csak akarsz. Nagyon durva, mert a nyílászáróink nos, hogy is mondjam. Nem ebből az évszázadból valóak, szóval ha dörög az ég, vagy nagyon fúj a szél, mozgatja kicsit az erkélyajtókat, és elég ijesztő hangja van. :D Na sebaj, majd megszokjuk.

Pénteken Dorina és Fanni elmentek olaszra, azt mondták, már egész jó volt, nyelvóra jellegű, az előzőhöz képest. :D Mi másik Dorinával a C, azaz a haladó csoportra pályázunk, de annak még nincs meg az időpontja. Szieszta időben megnéztem a Félelem és reszketés Las Vegasban-t, és kumtam egy kicsit, nem tudom amúgy, mi van velem, de sokkal fáradékonyabb vagyok, mint alapjáraton. Na mindegy is, kicsit nehéz átváltani erre a mediterrán, meg olasz lifestyle-ra, de igyekszünk.

Később este írtam Silviónak, hogy láttam a szervezeti facebook oldalon, hogy a rádióban voltak, és grat, meg minden, ja, meg hogy "este tali" (:D), erre visszaírt, ja nem, bocs, nem írt, JÖTTEK A HANGÜZENETEK, hogy amúgy én is benne leszek a rádióban (ezt így, mert nincs ellentmondás kérem), mert megbeszélték a rádiósokkal, hogy küldenek pár Erasmusos diákot, hogy beszéljenek arról, hogy mit tanulnak, hogy szeretnek-e itt lenni, meg ilyesmik. Hát kíváncsi leszek én erre...

Átjöttek Lauráék, mert nekik az internetes muksók nem voltak jófejek, mint a miénk, és volt valami baj az egyeztetéssel, szóval nekik még nincs internetto. :(

10 után nem sokkal elindultunk ismét az éjszakába körbenézni. A bartender már megismer minket, és tudja, mit szoktunk kérni a Smallestben, ez mondjuk elég vicces. Találkoztunk sok mindenkivel, és Marcoék azt mondták, hogy mi magyarok tudunk a legjobban angolul az egész társaságban. Ez mondjuk meglepett, és tök jól esett, főleg amikor azt mondta, hogy főleg én. Mondtam, hogy ez azért lehet, mert olasz helyett is már az angol jön, annyira bent van otthon is a mindennapjainkban, hogy így nem nehéz szinten tartani. Erre átváltott olaszra, hogy oooké, akkor mostantól az lesz. Oh, mondom nem. :D Átmentünk a másik helyre, ahol a sangria buli volt szerdán, de nem volt valami jó, szóval visszamentünk. Ott még előtte beszélgettem velük erről az egészről, mármint arról, hogy mennyivel másképp élnek, mint mi otthon, Magyarországon. Mi mindig sietünk, kapkodunk, csak megyünk előre, és közben elfelejtünk elég gyakran élni. Na, ők nem ilyenek, és ez tök jó. Lehet ezért olyan sokkoló, mikor mindegyikről kiderül, hány éves, és legalább 2-3 évet letagadhatnak már így huszonévesen is. Egyiküknek sincs gondránc a homlokán, de szerintem nem is lesz. Szóval mondtam nekik, milyen jó ez, meg ez a mentalitás, bár bevallottam, hogy pont ezért, mert én 22 éve nem ebben élek, néha picit idegesítő. Mármint hogy mindent ilyen könnyen vesznek, nincsenek igazán határidők, minden olyan körülbelülre van megmondva, és néha halál jó ez a lazaság, de nekem nehéz átállnom. De próbálkozom. Azt mondták, még a végén annyira átállok, hogy én fogom ezzel az otthoniakat idegesíteni. Hát, lehet. :D

Silvióval és Fabioval megosztottam terveim, miszerint szeretnék beépülni a maffiába - először nevettek, aztán észrevették, hogy komolyan gondolom. Eléggé ködösen fogalmaztak erről az egészről amúgy, nem tudom, majd még beszélgetek velük erről, mert tényleg érdekel, hogy hogy lehet itt jelen ez az egész, és ez is úgy működik-e, mint a filmekben. Hátha tudnak valamit, csak még nem osztották meg velem. Hááátha.

Nagyon sokan voltak amúgy, lévén péntek este, így megint elég későn sikerült hazaérnünk - de Silvio jófej volt, mert hazahozott minket. Vidám hangulatú út volt, énekeltünk közösen. A lányokkal itthon még kajáltunk egyet - megvolt az első közös éjjeli kajálásunk is. :D

Szombaton a Dorinák vettek polipot! Bizony ám, és megsütöttük. Először elég ijesztő volt, de aztán hozzászoktam a látványhoz. Finom krumplis körettel készítettük el, és inkább ilyen késői ebéd-kora vacsora lett belőle. Mostunk is, olyan vicces, én mindig olyan mosógépet szerettem volna otthonra is, hogy elölnyithatós legyen, és lehessen látni, ahogyan forognak a ruhák. :D ITT OLYAN VAN! Szárítónk is van már, mert ez az erkélyre teregetősdi, hogy csak úgy lobogjanak random a ruhák, kissé túl olasz nekünk. 

Dorinának levágtuk a haját Fannival - na, nem kell megijedni, semmi nagy fodrászkodás, csak a végéből egy kicsit. Hm, nem is volt olyan kicsi, talán 10 centit sikerült levágni, de egész jól megoldottuk.
Szkájpoltam egyet este anyukámmal ismét, és már ő is rámszólt, hogy ne szenvedjek annyira, brutál fáradt voltam, nem tudom miért. :DDD

Fél 10-kor átjöttek Lauráék, mivel ugye tegnap este volt az első hatalmas Erasmusos össznépi parti. Boroztunk, beszélgettünk, vacsoráztunk, aztán elindultunk a klubhoz közeli térre.

Természetesen a megbeszélt időpontban nem voltak ott sokan. :D Meglepő. Aztán kezdtünk egyre többen lenni, a végére már az egész teret megtöltöttük. Látni kellett volna az olasz srácok fejét, ahogyan kipróbálták a pálinkát. Andrea és Fabio még mindig simán bírta, de Tom pl. bevallotta, hogy ez neki valami borzalmas. :D

Nagyon sok emberrel sikerült beszélni, mármint olyanokkal is, akiket eddig nem ismertem. Beszélgettünk pl. spanyol lányokkal, akik tudnak hála a jó égnek angolul. Tegnap érkeztek román lányok is. Aztán Marioval is, aki szintén a "főnökség" tagja, nagyon kedves volt meg készséges, nem tudom, honnan szednek ennyi kedves embert. :D És ő volt az első, aki megjegyezte, hogy furán nagyok a szemeim. Fél 2 is elmúlt már, mire sikerült elindulni kisebb csoportokban, annyian voltunk, hogy nehéz volt megindítani a tömeget. Segítettem kicsit összepakolni, hogy ne hagyjunk szemetet magunk után, olyan aranyosan megköszönték, meg hogy hálásak érte. Ők hálásak, ugyan, mondtam nekik én vagyok inkább. :D Nagyon nagy tömeg volt a helyen, és a belépőhöz kaptunk világítós karkötőt, meg egy jegyet, amivel egy italt lehetett kérni. Elég jól elbuliztunk amúgy majdnem reggelig. Nagyon aranyosak voltak a srácok, mindenkit végigtáncoltattak. :)) 

Volt egy kis "galiba" is, de tényleg semmiség - Silvionak oda kellett mennie az ajtóhoz, mert olyanok akartak bejönni, akiket kirúgtak korábban az ESN-ből a viselkedésük miatt. De nem is értem, hogy van képük amúgy ezek után idejönni, mindenesetre nagyon mulatságos volt, teljesen nyugodtan, pókerarccal közölte velük a Silvio, hogy "nem fogtok bejönni, az ESN-be se akartam, hogy benne legyetek, ide se jöttök be, menjetek el innen egészen nyugodtan". Azért láttam rajta, hogy kicsit felidegesítette a dolog, szóval utána mondtam neki, most már jó lesz, ha élvezni próbálja a bulit, amit összehozott nekünk, és amiért hálásak vagyunk. Úgyhogy lesz szíves jólérezni magát. Aranyosan megköszönte. :)

Marco és Vincenzo nagyon kedvesek voltak és hazahoztak minket kocsival, úgyhogy sikeresen mindenki bedőlhetett az ágyába.

Mára, azaz vasárnapra fogalmam sincs mi a terv, talán a lányok akartak kaktuszvirág levest csinálni, de szerintem egyéb produktivitás ma nem nagyon várható. Az otthoni dolgokkal fogok szerintem én is max. foglalkozni, bár ja, az nem ártana, mert elég sok....na, nem is idegesítem magam ezzel.... :D 

Juan mindig felmászik mindenféle veszélyes helyekre, hogy ilyen csoportképeket készíthessen. Spanyol. Csak ennyit mondok. :D Ott vagyunk mi is, bizony ám. :)

Le mie mamme! <3

"akkor este tali"

Na igen, amikor azt hiszed, hogy már lesz órád, totál rákészülsz lelkileg...ÉS NEM! HAHA! Azaz, hogy olasz legyek: ahaha.

A káosz lelkületnek - ezt most találtam ki, de jellemzi a légkört - hódolva, minden tárgy más időpontban kezdődik, minden tanárral külön meg kell beszélni, hogy ki mikor vizsgázik, mert nincs egységes határidő. Szerdán konkrétan a Tiziana kiröhögött minket, hogy "deadline? we do not have a deadline."

Szóval így én nem mentem egyetemre, majd jövő héttől. Ebédre tengergyümölcseis rizottót ettünk, á lá Dorina. :) 

Megszívtam a sziesztával, mert papíron 2-ig van a spar, de 13.54-kor már lehúzták a redőnyt, így a kisboltban kellett vásárolnom, de szerencsére találtam akciós cuccokat. (A mindenesbolt bezzeg akkor még nem sziesztázott.) Amúgy hihetetlen, hogy megy a pénz, pedig tényleg próbálunk odafigyelni, meg összedobni mindenre. És nagyon csalóka is, még eléggé utána kell számolni, mi mennyibe is kerül, mert elsőre kimondva lehet hogy pl. 3 euró nem tűnik soknak, de igazából az ezer forint kb.

Elmentünk a másik olaszórára is, hátha majd sikeresebb és hatékonyabb lesz, mint a hétfői - életünk tévedése. Lehettünk vagy nyolcvanan, ebből kb 70 spanyol, már a földön is ültek, annyian voltunk, és óriási hangzavar és káosz... Szegény tanárnő kissé infarktust kapott, mikor meglátta ezt a tömeget - mikor belibbent ismét 20 perces késéssel - , de azért cukin végig kérdezgetett mindenkit, hogy melyik karon tanul és mi a neve. Elvileg most lesz bontás már, és tényleg csinál egy haladóbb csoportot, szóval van remény.

Este jöttek a főbérlőink, annyira aranyosak, nagyon keveset beszélnek angolul, szóval Dorinával bevetettük minden olasztudásunkat. A végén már a menekültekről meg az időjárásról is csevegtünk - azaz TRÉCSELTÜNK, ahogyan a lányokkal mondjuk -, illetve én már majdhogynem csak bólogattam, mert annyira kikapcsolt az agyam; túlfűtöttem. :D Kedvesen még azt is mondták, hogyha majd október végefele jönnek megint, hoznak még takarókat, nehogy nekünk kelljen venni, és meg ne fázzunk! A bácsi amúgy professzor, és hihetetlen gyorsan beszél, de nagy forma, amikor belépett az ajtón az első mondata az volt, hogy ő parókát szeretne a Dorina hajából. Egyszer rá is szólt a felesége, hogy lassítson, mert "szegény lányok egy kukkot sem értenek." Nem tévedett. :D

Este elindultunk a városba egy kis szocializálódásra, és útközben megálltunk egy ilyen fotóboxnál, mert a kártyánkra kell kis igazolványkép. Nagyon mókás, én még ilyennel sosem csináltam fotót, szóval jól szórakoztam. Bár eléggé tragikusan borzalmas lett, de legalább van. Csináltunk közöset is, négyen egyszerre nyomultunk be abba a pici fülkébe. :D Elhatároztuk, hogy ezentúl a kedd lesz a fotónap, majd csinálunk mindig közöset, és kirakjuk otthon a folyosóra.

Iszonyat korán érkeztünk, lehetett talán fél-háromnegyed 10 - az náluk még délután lényegében - szóval meglátogattuk Fannit, ő ott lakik nem messze a Smallesttől. Szerdán érkezik a macedón szobatársa, amúgy nagyon jó kis helyen lakik. Igazi magyar lányokhoz híven koccintottunk pálinkával. aztán 11 után visszanéztünk a kiskocsma elé. Akkor már alakult a tömeg, de még semmi extra, úgyhogy kicsit üldögéltünk megint a téren, ahol szombat este is már nézelődtünk a lépcsőn. Éjfél fele visszamentünk ISMÉT, na akkor már valami történt. :D Mindenki iszonyat ráérős amúgy, szóval nem meglepő. Silvio azt ígérte, hogy 11-től szedi majd a pénzt a szerda esti Sangria partira - éjfélkor írtam neki, hogy come on, you are so late :D persze csak poénból, mert nem siettünk sehova, szegényke meg írta, hogy jajdeszorri, mindjárt itt van. Amint odaért már eszeveszetten integetett is, mondom oké, nyuga, ráérünk. :D Nagyon jófej amúgy, ő a főnök ebben az egész ESN cuccban itt Foggiában, és épp azt mondtam a lányoknak is, hogy mindegyikük olyan, hogy annyira érdekli, kivel mivan, mindenkinek egyenként válaszolgatnak, kedvesen, segítőkészen - oké, hogy ez a dolguk, de ők tényleg szívüket lelküket beleteszik. :) Ezzel kicsit kompenzálva érzem az adminisztratív rémálmot, amin keresztül ráncigálnak minket folyamatosan. 

Na igen, szóval megbeszéltük, hogy a srácok szerdán kipróbálják a pálinkát - alig vártam, hogy lássam a fejüket utána. :D

Beszélgettünk, nevetgéltünk, ilyesmik, a spanyol randomság hatására még az út közepére is hanyattfeküdtünk egy kép erejéig, sőt, a pultostól kaptam ajándékba egy havana-s üvegtárolót, vagy fogalmam sincs mi ez, de jól néz ki, ki is raktam a konyhába. Elég késő volt (vagy korán), mire hazaértünk, de szerencsére szerda délelőtt lehetett aludni kicsit tovább.

Felkerekedtünk Tiziánához, akinek az irodája ugyebár Isten háta mögött kettővel helyezkedik el - mint az egyetem :D -, de sebaj, útközben megálltunk egy kis szelet pizzáért, és olyan halál cuki néni szolgált ki minket, próbálkozott kommunikálni, de enyhén halottak voltunk. Mikor mondtuk, hol lakunk, mert kérdezték, hogy erasmus-e, meg ilyesmik, a másik fazon meg úgy elkezdett mutogatni,  hogy hogy mooondhatja a néni, hogy az közel van, mikor ő annak az útnak a máááásik végén lakik - hát ha nem lettem volna annyira álmos, tuti hangosan felnevetek. Iszonyat édik voltak, ahogy ott diskuráltak.

Bőven amúgy már tartott a szieszta, amikor felkerekedtünk, szóval az utcákon sehol senki, ördögszekér és tücsökciripelés. Na meg meleg, elég jó idő volt.

Megérkeztünk egy olyan épületbe, ami egy labirintus. Erre nincs jobb szó. Ez egy labirintus. Szép nagy, hűvös, tiszta, olyan hivatali féle. Keringtünk fel-alá, ha agyonütnének se mondanám meg, hogy melyik útvonalon jutottunk el a második emeletre, ami csak az épület második részének volt - olyan érthetetlen volt élőben is ám, mint ahogyan most írom - és letottyantunk az iroda elé. Tiziana laza negyed órás késéssel besuhant, és még 20 perc várakozás után sorra is kerültünk. Segítőkész volt ő is szerencsére, és ő is igazán ráért, bár nem tudom ezen miért lepődöm meg, vagy miért említem meg külön, szóval szépen beszélt amúgy angolul, és próbált kielégítő válaszokat adni a kérdéseinkre, de a lényeg az volt, hogy nekünk kell mindennek utána járni. Sokkoló. Ja, nem. :DDD

Már szerda délelőtt hívott amúgy az internetes muki, hogy akkor jönne internetto bekötetto, ahogyan Lurkóval mondjuk :D Angolul beszéltünk, a végén kedves akartam lenni, és azt mondtam, hogy grazie. Erre kiröhögött. Hát kösz. :D De azért mondta, hogy prego.

Szóval jött is a muksó, fel kellett hívni a tulajt, mert valamit nem talált, aztán mégis, na azt a beszélgetést hallgatni igazán élvezet volt. Gyönyörű ez a nyelv, tényleg. Amúgy tényleg kicsit érzem magamon, hogy jobban eszembe jutnak a dolgok olaszul már, tök durva, pedig csak egy hét telt el.

EGY HÉT Ó, már egy hete itt vagyunk. Egész jól belaktuk amúgy már a lakást. 

Szóval most már van internetto, szupeeer, csak a jelszavunk a wifihez olyan hosszú, mint egy lexikonsorozat, de legalább van benne kis- és nagybetű, különleges karakter, szám, szűz vére, haiku, az elsőszülött fiunk nevei, és a periódusos rendszer. (Meg fogom változatni, ha rájövök, hogy kell.)

Szkájpoltam anyukámmal, nagyon ügyesen megoldotta! :D Fura amúgy így kommunikálni, mármint ilyen limitált mennyiségben mindenkivel, de ez a szkájp egy csúcs találmány, már a pötyögésbe belefáradtam kissé. 

Megbeszéltük Silvioval még kedd este, hogy akkor a szerdai sangriás buli előtt csinálunk egy vodkadinnyét. Ezt nem írom le, hogy néz ki, a neve alapján gondolom mindenki be tudja azonosítani. Szóval egyeztettünk, és ismét jöttek a hangüzenetek (istenem, a lusta feje :D), és végül megállapodtunk, hogy átjönnek hozzánk, is itt megcsináljuk. Na, hát háromnegyed 11-re ide is értek a drágaságok, egy aaaakkora dinnyével, mint három ember feje. Jött Silvio, Fabio, Andrea, Fanni és újdonsült szobatársa Tamara, a macedón lány. Közös erőbedobással sikerült a hadművelet, úgyhogy leültünk Dorina szobájában körbe (ott van csak elég hely ennyi embernek), és elfogyasztottuk. Szórakoztak azzal, hogy olaszul beszéltek csak, mikor mi magyarul, de már az "egészségedre"-t mindegyikük tudja. ITTAK PÁLINKÁT! :D Dorina hozott finom házi körtét, és fura fejekre számítottam, de nem csináltak. Mondjuk először meglepődtek, hogy mi egybe lehúztuk, azt nem tudták, hogy ez ilyen "shot" módban működik. Azt mondták nagyon erős, de finom! Sőt a szombati buli előtt is innának. Úgy legyen, gyermekeim, úgy legyen.

Éjfél után nem sokkal elindultunk, aztán mi még később értünk a helyre, mert itthon hagytam a jegyem (ihihi, azaz ahaha), szegény Andrea szó nélkül fordult vissza. :D Egyemmeg. Elnézést, fullba nyomtam a kretént, pedig azt sosem szabad, mint tudjuk. Mesélt amúgy útközben Foggiáról, meg magáról is, hogy hogyan került ide, meg kihányéves,találjukki-t játszottunk.

Mikor odaértünk már nagyon nagyon sokan voltak, de főleg a hely előtt. Beszélgettünk jócsomó emberrel, vegyültünk, meg minden, ezek a szerencsések még a maradék dinnyét is elhozták. Elég jól nézett ki ott egy zacskóban a tér közepén egy random dinnye, tényleg. Kitaláltunk Silvióval egy közös köszönést. :D Amúgy nagyon aranyosak, általában két puszival köszönnek, persze csak miután már jobban ismerik az embert, meg csomószor megölelnek, meg ilyenek, szóval végtelenül közvetlenek. Azt hittem amúgy ez zavarni fog, mert én nem szeretem, ha belemásznak az aurámba, na de hát kérem, ki ne örülne annak, hogy ilyen fiúk mászkálnak a személyes terében. ;)

Kaptunk pecsétet a bejáratnál, és azzal ingyen sangriát a pultnál. Volt benne gyümölcs is meg minden, ilyen óriási tálakból merték a pultosok. Elég pici hely volt amúgy, mármint maga ez a bár vagy micsoda, vagy csak mi voltunk sokan, nem tudom (de, tudom, rohadt sokan voltunk), de volt egy tánctér is. Ahogyan haladt előre az este már egyre többen táncoltak, végül totál lett a tömeg odabent. Játszottak nagyon sok spanyol dalt - már megint a spanyolok, na meg még a sangria is, istenem :D -, és teli torokból énekelték. Mi is táncoltunk, Valerio elég jól nyomta. :D 

Aztán elkezdett esni, egy darab ernyőszerűség volt a hely előtt, és mivel odabent is tömegnyomor volt már, mindenki az alá próbált beférni. Elég vicces volt. Próbáltam rávenni a srácokat, hogy jöjjenek ki az esőre, de mindegyik azon nyivákolt, hogy "jajbetegleszek", aztán Fabio megmentette az olasz fiúk becsületét, és kijött velem. :D Szegény Júliát próbáltam kicsit felspanolni, ő a görög lány amúgy, dehát neki ez az eső már annyira betette a kaput, hogy csak haza akart érni. Meg tudtam amúgy mélységesen érteni. 

Andrea nagyon kedves volt, mert hazahozott minket, ha hazáig gyalogolni kellett volna, iszonyat tüdőgyulladást szedtünk volna össze szerintem. Még hazáig is mutogatott helyeket, hogy hol lehet jó pizzát kapni, meg ilyenek, aztán megálltunk egy pékségszerűségnél - vagy bár, itt úgyis mindent bárnak hívnak - , és vett nekünk kroászont. Direkt írom így. Szóval nagyon aranyosan ellátott minket, aztán haza is hozott. Igazi őrangyal, tényleg. :) Beszélgettem vele sokat az este folyamán erről a munkáról, meg hogy amúgy mi az igazi munkája, mert ő már nem egyetemista, meg hogy hogyan tudja ezt így szívvel lélekkel csinálni, félelmetes, tényleg. Mondta, hogy kb. augusztus óta 3-4 ezer emailre válaszolt, és az a titok, hogy nem szabad felgyűlni hagyni. :D Ő amúgy a legmegbízhatóbb közülük, mert hát no offense, nagyon édik, meg jófejek, de borzalmasan pontatlanok, és szét vannak esve. Na, ő nem ilyen. :)

Szóval sikeresen hazaértünk, és mindenki kidőlt. Most pedig Dorina fog muszakát készíteni, úgyhogy meg is nézem, kellünk-e neki segíteni.
Közben jött a vízóraleolvasó, aki úgy köszönt el, hogy buona sera. Hm. Érdekes. :D

Kedd este:

Szerda:

éljen az elázáááás (nem, anya, nem lettem beteg! :D)

2015. szeptember 22.

Mindig valahogy ilyen hajnali 1 körül jutok el idáig, hogy írjak. Na, szóval.

Vasárnap este még Lauránál és Évinél volt egy kis „csajparti”, boroztunk, sajtot, szőlőt ettünk és játszottunk mindenfélét meg beszélgettünk. Nagyon jó kis este volt. : )

Hétfőn sikeresen eljutottunk az Erasmus irodáig, ami szerencsére igazán közel van hozzánk. Röpke fél órás várakozás után sorra is kerültünk, aztán jöttek az érdekes dolgok… Elkeverték a postán kiküldött jelentkezési lapom, de szerencsére nem lett ebből gáz, csak újra kitöltették velem. Jeleztük, hogy hármunknak még mindig nincs ösztöndíja, mert nyár közepe óta nem tudták aláfirkantani a Learning Agreementünket, és ez, nos, csak egy pöppet kellemetlen, tényleg. Telefonálás, oké, megpróbáljuk, aha, dehogy vagyok ideges, itt írd alá, ez a tiéd, ezt mi megtartjuk, mi is a neved? A személyid? Ó, istenem, kissé nincsenek képben ügyintézés ügyileg, de egy enyhe idegbaj és némi bosszús tekintet után ezt is túléltük felkiáltással sikerült kijutnunk. Leadtuk az olasz kurzusra a jelentkezési lapunkat is – akihez menni kellett volna, bent sem volt. Volt, akit megtaláltak a listán, volt, akit nem, szóval ismét a helyzet magaslatán sikerült elhelyezkedni az adminisztrációs szekciót illetően. :D Itt már csak nevettünk kínunkban. De oké, megoldottuk, ennyi? Ennyi, kész, remek, mert nem is bírnánk többet, ciao, meg minden, majd jövünk kiskedden megint.

Ezek után Fannival elmentünk egy „mindenes boltba”, ezek olyasmik, mint otthon az eurós boltok – minden IS megtalálható bennük, pár euróért, és igen veszélyesek, mert a Jóisten pénzét el lehet költeni. Elkapott minket a dekorláz, és csudi dolgokat sikerült összevásárolnunk. Már kezd otthonos lenni a szobám, na meg Eszteres. Ami igazán praktikus, hogy minden dologból van baglyos, de nem viccelek, totál bagolyláz uralkodik ebben az országban, én meg ugye roppant módon bagolyfanatikus vagyok. Úgyhogy már névtáblát is gyártottunk a szobákra, na és a háromdés baglyos ablakmatricák egyszerűen zseniálisak. Örömmel pakoltam szét az apróságokat és dekoráltam. Közös kései ebéd után mentünk vissza olaszórára.

A hölgy kedvesnek tűnt tényleg, bár olaszos mentalitással laza 22 percet késett. Aki teljesen a nulláról kezdi a nyelvet, annak ez tök jó óra, de én egy kissé a falat kapartam képzeletben, úgyhogy Dorinával óra után odamentünk a nyényihez, hogy mi már kissé parliamo az italianot, úgyhogy felajánlotta a keddi csoportot, ami szintén alap, de ők gyorsabban haladnak. Szóval majd kiderül. Amit nem is gondoltam volna, van egy kínai lány is a csapatban, sőt, egy indonéz is. Tényleg nagyon különleges csapat gyűlt össze.

Olasz után még egy gyors kávézás itthon, még kis dekor szakkör, aztán mentünk az esti Erasmusos megbeszélésre. Nagyon aranyosak voltak, mert mikor odaértünk az épület elé, odajöttek a srácok, akik segítettek első nap beköltözni. Rengetegen voltunk egy előadószerűségben, mindenféle infó elhangzott, kirándulásokról, meg egy kártyáról, amit ki is váltottunk a végén, 10 euró volt és ezzel vehetünk részt kedvezményesen a szervezett dolgokon, plusz a városban is csomó helyen kedvezményeket kapunk, pl. konditeremben, kajáldákban, néhány kocsmában is. Szóval teljesen megérte, így a hatalmas össznépi Erasmusos szombati buliba 10 helyett 6 euróért válthattunk jegyet, amiben egy koktél is benne van. Megyünk Rómába is majd egy egész hétvégére novemberben!!! Egész Olaszországból jönnek az Erasmusos diákok, leszünk vagy háromezren. Még belegondolni is királyság, elvileg három napos kirándulást szerveznek az egészből. Ez lesz ennek a félévnek a „main event”-je. Bemutatkozott az egész szervezet, de a legtöbbjükkel már megismerkedtünk a napokban. Nagyon aranyosak és segítőkészek amúgy mind. :)) Nehéz volt mondjuk néha koncentrálni, mert közben a Vandzs olyanokat írt messengeren, hogy nehéz volt visszatartanom a röhögést. :D

Közben sikerült megkaparintani e-mailben az aláírt papírt, amire július vége óta vártam, és már küldtem is tovább indokolatlan sebességgel az otthoni koordinátornak, így remélhetőleg hamarost ideér az ösztöndíjam is. Lassacskán minden talán megoldódik.

A találka után benéztünk egy közeli cipőboltba, amit Andrea ajánlott és rengeteg csodaszépséget láttunk, így fejben simán elköltöttem már a még itt sem levő pénzem egy részét… Na, jó, nem ám. De úgysem fogjuk kibírni szerintem, oda tuti még visszamegyünk egy gyengébb pillanatunkban. :D Befele menet a Fanninak besípolt az a jelző az ajtónál valami miatt, akkor odanézett az egyik eladó, de látta, hogy még csak most jövünk. Kifele megint sípolt ugye, de oda se bagózott senki… :D Szóval akár ki is hozhattunk volna valamit, arra se mozdították volna füle botjukat sem szerintem.

Vacsora után még dekoráltunk kicsit Fannival aztán úgy döntöttünk, mivel holnap már órák lesznek, ma este kimarad a szocializálódás, és majd inkább holnap megyünk be egy kicsit a városba. Az órarend amúgy elég vicces, a lányok nem is találnak néhány tárgyat benne, amit felvettek, nekem meg szimplán 2 tárgynál nincs is időpont órának. :D Remélem, ez azt jelenti, hogy automatikus ötös, vagy valami ilyesmi. Na de mindegy is, ezzel tuti lesz még egy körünk majd a drága hivatali népséggel, jaj, előre várom, ja, nem.

Szóval holnap bizony már lesz igazi olasz egyetemi órám, kicsit izgulok is miatta, vajon érteni fogok-e belőle bármit is, na meg közben beszéltem Silvioval erről, és ugye beszélni kell majd a tanárokkal, kíváncsi vagyok, miféle könnyítést kapunk, ha egyáltalán kapunk-e. Nagyon bízom benne…

A bölcsészkar amúgy elég messze van tőlünk, kb. 25 perc gyalog. Ahogy néztem, ilyen másfél órás előadások vannak, olyasmi, mint otthon, bár elég fura kezdő időpontok vannak megadva, én pl. 11.50-kor kezdek holnap.

Kíváncsi leszek, milyen lesz… Remélem nem zokogva rohanok majd ki. Csak nem.

Amúgy furcsa, mert gyorsan szalad az idő, de közben meg még csak öt nap telt el – olyan, mintha sokkal régebb óta itt lennénk. Eléggé összefolynak amúgy a napok, szóval jó is, hogy írom ezt a valamit, mert már így is el kell gondolkoznom, hogy akkor mi is volt, meg hogy is volt. Nagyon ömlesztve érkezik nyolcmillió dolog, ezért lehet az, hogy ennyire elfáradunk minden nap. Na de majd lesz ez még így se, gyanítom.

Az otthoniak pedig NAGYON HIÁNYOZNAK! Épp mondtam Zsunak, még egy hete sincs, hogy elbúcsúztunk egymástól a reptéren, de olyan, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Mintha ez a távolság megsokszorozná az időt, vagy nem tudom. Ez hülyén hangzik, leírva is hülyén néz ki, de tényleg ilyen érzés.

Szóval ölelés nektek haza! <3 

2015. szeptember 20.

Szombat reggel sikeresen megérkeztünk időben a megbeszélt helyre, de mivel két busszal mentünk Viagnoticába, a jó olasz mentalitásnak köszönhetően 20 perces késéssel indultunk, mert a második busz késett. :D Egy órás volt kb. az út, aztán leszálltunk a buszról és egy 3 km-es ösvény vezetett a strandhoz. Csodaszép az a hely, aki erre jár, semmiképpen se hagyja ki, még árnyékot is tudtunk vadászni a sziklák tövében. A tenger gyönyörű tiszta volt és jó hűvös, hatalmas hullámokkal. Fürödtünk, röplabdáztunk, és még bort is hoztak nekünk drága szervezőink. Összeismerkedtünk pár emberrel, sőt, néhány helyivel is – egy fazon, akinek állítása szerint szülinapja volt, lefotózkodott velünk. :D Vadásztunk szép köveket is, lányok, viszek haza nektek!

Egész késő délutánig maradtunk, úgy indultunk visszafele, hogy már elkezdett csöpögni az eső. Enyhe napszúrást sikerült összeszednem, így a visszafele séta tragikus módon szar volt, elnézést, szebben ezt képtelenség megfogalmazni. Rázott a hideg, de közben iszonyat melegem is volt, szédültem, ami azért nem volt praktikus, mert elég nagy magasságokban gyalogoltunk a hegyen. Dorina támogatásával és Évitől kapott gyógyszerrel sikerült aztán magamhoz térnem egy kicsit, köszi, lányok. <3 Egy pöppet most rákuram vagyok a spongyabobból, remélem, ez hamar elmúlik. Itt mindenkinek amúgy olyan jó színe van, és bírja a napot, úgyhogy enyhe hátránnyal indultam már eleve.

Visszafele megálltunk Manfredoniában is, és sétáltunk egyet, sőt, még fagyiztunk is - igazi lapátos olasz fagyit. :) Oda biztosan vissza fogunk menni a lányokkal, mert kb. fél óra busszal, de vonat is megy, van strand is, és egy hosszú, szép sétálóutca, ahol csudi boltokat láttunk. Van ott egy erőd, várféleség, nem tudjuk mi az, de azt is meg akarjuk majd nézni. Annyira gyönyörűek amúgy az utcák, teljesen megvan a mediterrán hangulat mindenhol, a pálmafák, a szép erkélyek és épületek, a hömpölygő, hangos tömeg mindenhol. Kicsit furán néztek ránk mondjuk, lehettünk vagy nyolcvanan, ahogy végigmentünk a sétálón…:D

Este fél 11 fele valahogy életet leheltünk magunkba és elindultunk a foggiai éjszakába, hogy találkozzunk a többiekkel. A Smallest nevű helyen vettünk is némi italt – az Erasmusosok számára külön italakciók voltak -, majd kiültünk a közeli térre. Ismét csomó rohangáló kisgyereket láttunk, pedig már bőven elmúlt fél 12 is, de ők energikusan kergetőztek és énekeltek. Amúgy annyi csodaszép kisbaba és kisgyerek van itt, hihetetlen. A végén be is talált minket pár helyi srác, akik nem sokat beszéltek angolul, és elég viccesen próbáltak ismerkedni, aztán végül visszamentünk a Smallest elé, ahol már egész tömegnyi Erasmusos tartózkodott. Próbáltunk a spanyolokkal is ismerkedni, de nem sokat beszélnek angolul, meg olaszul is csak kicsit, úgyhogy ment az activity, aztán feladtuk. :D Amúgy ők nagyon sokat énekelnek, és ők vannak a legtöbben. Tanítgattuk egymást mindenféle nyelven egész este, így már tudok pl. törökül is pár szót, és Mete és Valerio is tanultak már magyarul néhány hasznos kifejezést… :D Vagy hát attól függ, honnan nézzük a hasznost. Ez relatííív, kérem.

Ami rendkívül mulatságos, hogy a nevek komolyan annyira tipikusak, mint a filmekben. :D Olaszoknál is, spanyoloknál is. Találkoztunk Juannal, Pablóval, Antonióval, Giovannival, Valeriával, zseniálisak ezek a nevek, tényleg. Nagyon furcsa, amikor számokat cserélünk, hogy már ilyen kontaktok is vannak a telefonomban.

Hatalmas tömeg volt még fél 4-kor is a kis kocsma előtt az úton, néha elhaladt egy-egy autó, de nem dudáltak, türelmesen megvárták, amíg a részegedő fiatalság odébb megy, hogy tovább haladhassanak. Valerio mindenképpen szerette volna, hogy kipróbáljuk a cioccolatino (talán így írják) nevezetű akármit, ami azért különleges, mert a „pohár”, amiből iszod, az csokiból van, amit aztán megehetsz, de sajnos a kicsit odébb levő bárban, ahol meg akartuk mindezt ejteni, már elfogyott. De feltétlenül ki kell próbálnunk, azt mondta, ez ilyen Erasmusos kötelező kör. Ha sikerül ilyet fogyasztanunk, mindenképpen beszámolok, hogy milyen.

Hajnali 4-re sikerült is hazamásznunk jó hangulatban. Nagyon jó kis este kerekedett végül az egészből, ahhoz képest, hogy mennyire fáradtan és leharcolva indultunk el.

Ma, azaz vasárnap, egész délután szakadt az eső, villámlott, dörgött, most állt el nemrég. Ma Évinek szülinapja van, már éjjel is énekeltünk neki magyarul, de spanyolul is a spanyolokkal, boldog szülinapot! Úgyhogy este összegyűlünk majd egy kis ünneplésre náluk.

Holnap már megyünk az egyetemre, hivatalos papírokat intézni, délután már az olasz tanárnővel is lesz találkozó és este egy össznépi Erasmusos találka is lesz. Később pedig jönnek a főbérlők, rendes szerződést írni. Hosszú nap lesz, az biztos… 

2015. szeptember 19.

Az első teljes napunk első felét alvással töltöttük – azaz próbáltuk, mert hát az olaszok bizony hódolnak a sztereotípiáknak és igazán hangosan élik kedves kis mindennapjaikat. A közlekedésről csak annyit, hogy iszonyat káosz, továbbra is elámulok, hogy a zöld és a piros itt csak színek, jelzésszerűek (srácok, igen, ez a ki látta?-kategória) többször dudáltak ránk, amikor békésen haladtunk át a zebrán, zöld lámpánál. Nem állnak meg, csak kicsit lassítanak, szóval neked kell sietned. Úgy dudálnak, ahogy mi levegőt veszünk, és eszméletlen indokolatlan helyeken akarnak megfordulni, parkolni, ilyesmi…

Lassan átvesszük amúgy ezt a mentalitást és gyakran törvényen kívüliként átvágunk az úton, lámpát és zebrát se nézve, de még élünk! Nagybevásárlást tartottunk, azonban a csodálatos mediterrán időnek köszönhetően ennyiben ki is merült a produktivitásunk a lakáson kívül a délután folyamán, ugyanis árnyékban lehetett vagy 35 fok, és forró szél fújt. FORRÓ. Nem viccelek.

Közös erőbedobással készítettünk olasz ebédet – értsd: paradicsomszószos PÁÁSZTÁÁ, majd jó olasz mentalitáshoz híven sziesztát tartottunk. Bezony, itt kb. 2-5 között semmi sincs nyitva, hát kérem, olyankor szieszta van. Hova is gondoltunk?... Hozzátenném, igen könnyű hozzászokni ehhez, meg hát kellemes is az árnyékos lakásban fetrengeni vagy üldögélni, amíg kint repkednek a kánikulák.

Estefele elmentünk az egyetem egyik épületéhez befizetni a szombati kirándulást, onnan pedig pár kedves és segítőkész olasz fiatalember elkísért minket egy „telefonboltba”, ahol szereztünk sim-kártyákat, amikhez járt mobilnet – ó, igen! Így most már olasz számmal is rendelkezünk, így lett teljes az international feeling. Közben történt pár számcsere, ha bármi van, kit lehet hívni, ilyenkor a kezedbe adják a telefonjukat, és beírod. Na, megtettem én is, és jött egyből – Illy? Come il caffe? Ahahahaha. Ja, igen, ők nem használnak emojikat amúgy, az online beszélgetéseikben úgy értem, hanem ezt írják helyette. Ahahaha.

Lauráék felfedezték, hogy a szökőkutas téren van wifi, így oda letottyantunk kicsit és hódoltunk okos telefonjaink nyomkodásának is egy keveset, hazaszólás, válaszolás, mindenki él még és minden rendben dolgok. Ami iszonyat fura, hogy itt este 9 után is bőven még kint futkorásznak egészen pici gyerekek is. Idős nénik, bácsik üldögélnek a padokon, zajlik az élet, csak olyan hangosan és mutogatósan, ahogyan a filmekben látni.

Délután amúgy jöttek zuhanykabint szerelni, drága főbérlőink és a szerelő, nagyon édesek amúgy a néni és a bácsi, csak pár szót beszélnek angolul, de kézzel, lábbal és némi mélyről – igen mélyről, bányászati szintű mélyről – előásott olasz tudással megértettük egymást.

Mire este – este? Volt már éjjel, hazaértünk, kész is volt az új zuhanykabin, ellenben irtó büdös volt, mert valami ragasztó cuccal szerelték össze a darabjait. Sebaj. Hívtak minket kedvesen amúgy egy koncertre, Dorináék el is mentek, mutattak videót, nagyon hangulatos helyen volt, de Fannival már kissé tropán voltunk, de mikor mindenki hazaért még elvoltunk egy kicsit.

Na igen, a pénteki nap…

Ez egy hosszú sztori, illetve előzménye van. Nincs internet a lakásban, azért fogom ezeket is egy hetes késéssel posztolni, így nekünk kellett elmennünk, hogy kérjük a bekötést. Na, de ez nem olyan könnyen megy, mint hiszi azt az ember, el kellett mennünk egy hivatalba, és kérni egy bizonyos „codice fiscale”-t, mert ez kell ahhoz, hogy szerződést köthessünk a netes mukikkal.

A lányok ügyesen kinézték, melyik busz megy, na de itt hogy is járnak a buszok – a menetrend az totál dísznek van, vagy jön, vagy nem, ha jön is, rendes buszmegálló nincs, csak ilyen hatalmas táblák a járdán, jelezve, hogy itt ez az akar lenni. Le kell inteni a buszt, különben igazán nem érdekli a sofőrt, mióta ülsz, állsz, olvadsz ott az aszfalton. Jött a következő kérdés, miután sikeresen felszálltunk, hogy hol is kéne leszállni? Próbáltam érdeklődni, olasztudásom mértéke ismételten némi problémát okozott, tekintve, hogy úgy hadart a sofőr is, a jegyszedő bácsi is, és olyan zaj volt, hogy alig értettem valamit. Aztán ránk szóltak egyszer csak, na ragazze, itt. Oké, köszi, viszlát, leszálltunk és akkor most merre? Két nénike odajött hozzánk, hogy hova mennénk? Magyarul odafordultam a lányokhoz – igen, a fordulásom is magyar volt – és megkérdeztem mi is ennek a helynek a neve? Nénik fullosan kapcsoltak – külföldiek – az az iroda arra aranyoskák, de egy darabig mi is arra megyünk, gyertek csak. Szuper, bejutottunk, kézzel, lábbal elmondtuk mi kéne, ha volna, vártunk, és vártunk és vártunk és összesen kb. két órát töltöttünk ott egy papírért. Jött a kínunkban már röhögünk fejezet…

A buszon visszafele eléggé megrázó volt, mivel egy kisebb iskolás tömeg nyomódott fel – nem viccelek, annyian voltak, és szó szerint tolták fel egymást a guruló uzsonnás doboz méretű buszra. Ismeritek azt, amikor akkora tömeg van, hogy nem kell kapaszkodni, mert minden irányból tart valaki? Heringparti. Iszonyat hangosak voltak, fütyültek, kiabáltak, de tényleg, én még ilyet nem láttam. Hihetetlen volt. Valahogy levergődtünk a buszról, és sikerült még szieszta előtt megcsípni az internetkötéshez szükséges papírokat elintéző barátunkat. 6-7 nap és hív a szerelő, és csúcs szuper!

Isteni finom tonhalas tésztát ettünk, köszi Fanni a szószt! És úgy bealudtam délután, hogy mikor magamhoz tértem, komolyan nem tudtam, hol vagyok. Dorina és Fanni intéztek egy olyasféle nagybevásárlást, hogy csupa olyasmink lett, amitől még otthonosabb a lakás. A legjobb a konyhában a falra felszerelt tábla, amihez színes kréták is vannak. :) Közben értekeztünk a szervezeti főnökkel, aki hangüzenetekkel válaszolt jó párszor, ezen igazán jót mulattunk. :D Ventilátort azonban sehol sem lehet kapni – a lányok hatvan boltot végignéztek, és mindenhol el van fogyva. (Direkt így írtam.) Így ma is mindenki nyitott ablakkal alszik és több mint valószínű, hogy felriadunk majd a hangos motorosokra, vagy a jókedvűen fütyülő emberekre. Erről jut eszembe – most este, mikor álltam az erkélyen, hallottam valakit fütyülni az utcán, de olyan gyönyörű dallamot, hogy majdnem elsírtam magam. Sajnos nem láttam ki volt az, és fogalmam sincs mit fütyült. Hamar elhalt, de óóó. Tényleg szép volt.

Kipróbáltuk a Peroni-t; olasz sör, nos, a Soproni jobban bejön. Mondjuk ez bitang erős. Van belőle 5,2-es meg 6,6-os is. Persze, nem annyira rossz, de ha lehet választani, az a rozé, amit vettünk szerdán, jobb volt.

Ettünk fagyit, nevettünk, filmet néztünk, most pedig már aludni kéne, mert reggel 9-kor már indul a busz Vignanoticába (azt hiszem, talán így írják). Sokat fogok fotózni, és reménykedem, hogy nem égek halomra, mivel 37 fok lesz. :D ÉLJEN!

Mivel még kapaszkodom a reptéri momentumokba, és nem telt el szinte semennyi idő, hogy eljöttem otthonról, bírom a lelki terrort, amit a hiányotok jelképez magamban. Csak mindig, amikor történik valami, megosztanám veletek. És annyi minden történik.

De inkább hálás vagyok azért, hogy ennyi mindenki kérdezi, és ennyi mindenkit érdekel. :) <3

ui.: MELEG VAN. ZEBEREDEM.

2015. szeptember 16.

„safe house”

Eszter vagyok, 22 éves, harmadéves egyetemista, és még soha nem töltöttem két hétnél többet távol az otthonomtól. Talán ezért is éreztem úgy, hogy itt az ideje, hogy kilépjek a komfortzónámból, mert hát az elcsépelt klisé szerint „ott kezdődik az élet”. Egy egyetemistának mi is a legtökéletesebb mód erre? Erasmus. A csapból is ez folyt már gimnazista korunkban is, ott hallottam először erről az egészről. Már akkor megtetszett, de csak ábrándoztam, „na, majd ha nagy leszek”.

Nos, nagy lettem, tavaly úgy döntöttem, most vagy soha, és sikerült bekerülni a foggiai csapatba, így most már ezt kb. 1300 km távból írom, az újdonsült szobámból – bizony, saját szobám van, ilyesfajta luxus is megadatott -, és még igazán fel sem fogtam, mi történik.

Amit le kell szögezni: borzalmas az adminisztráció, ami megelőz egy ilyen utat. Ezt itt és most megállapítom, kimondom, leírom, jelentem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult, a sok kitöltendő, aláírandó dolog, ezúton is elnézést kérek otthon maradt drága barátnőimtől, akik még miattam kell, hogy rohangáljanak, mert nem tudtam addig megszerezni minden aláírást, amíg még otthon voltam.

És hát a repülő az repült, nekem meg rajta kellett lennem, mert itt meg már vártak. Szóval ez több, mint szívás. Sajnálom. :(

A pakolás, na, az már megint egy más tészta; nekünk azt mondták a kedves, segítőkész önkéntesek itt az egyetemről, hogy ne aggódjunk, töltsük ki ezt, meg ezt, na meg ezt, és ők majd szereznek nekünk szállást, jönnek értünk, és mindenki boldog lesz.

Amíg nem szálltunk le ma délután ötkor Foggiában a buszról, ami cirka másfél óra alatt hozott el minket Bariból, ahol a repülő szállt le, kissé kétségek között léteztünk, mind a heten, a magyar lánycsapat – most akkor lesz szállás? Hol? Kellett volna több háztartási dolgot pakolni? Mennyibe fog kerülni? MOST AKKOR MI VAN? :) Szolid freak outok.

Nos, leszálltunk és hat igen kellemetes kinézetű olasz egyetemista srác lépett oda hozzánk, hogy ugyan, mégis mi vagyunk-e a magyar csapat – ó, még ha nem is azok lettünk volna, nekik bárki azt mondta volna, persze, tessék, itt a csomagom, megyek veled.

Na de, vittek minket, kocsival, és az első kérdés, ami elhangzott Marco szájából, akinél én ültem elöl az autóban – milyen zenét szerettek? Hát kérdem én, milyened van barátom, aztán majd meglátjuk. Erre benyomta a kis válogatás cédéjét, amiről a Green Daytől megszólalt a Holiday – és itt már tudtam, baromi jó helyen vagyok. Mondtam remek választás, megadlak. Na meg, akinek Blink-182-es háttérképe van a telefonján, nálam instant „span” kategóriába kerül. Erről el is csevegtünk egy keveset – angolul, nagyon aranyosan beszélnek angolul, közülünk nem tud mindenki olaszul, sőt, technikailag én se nagyon, hiába van nyelvvizsgám. Berozsdásodott olasztudásom jelenleg olyasmi szinten van, mint egy döglött hintalóé. Na, jó, amikor a házibácsival és házinénivel beszélgettek, abból megértettem pár dolgot. De nem sziporkázom még, és akkor finoman fogalmaztam. Reflexből az angol jön amúgy…

Szóval suhantunk a kaotikus olasz forgalomban (néha igen erősen kapaszkodtam), és megérkeztünk a házhoz, ahol lakunk most négyen – Fanni, két Dorina és én, másik három honfitársunk máshol lakik – mindenkinek külön szoba, fullosan felszerelt konyha, csodaszépen felújított fürdő, harmadik emeleten, teljesen jó környéken. Bár lift az nincs, és a srácok ezt eléggé bánták, mert hát négy lány+három hónap=irdatlan mennyiségű cucc, illetve nehéz bőröndök… De szó nélkül segítettek, aláírtunk, fizettünk, kulcsot kaptunk, minden lényeges dolog meg lett mutatva, számcsere, holnap hívunk titeket, welcome, minden oké, gudnájt.

Bár internetünk még nincs, ezt is ezért fogom csak később posztolni, de remélhetőleg hamarosan megoldódik ez a probléma is. Félelmetes, manapság hogy meg van lőve az ember e nélkül. Megszoktuk, hogy az okos telefonnal a zsebünkben a világ. Roaminggal kicsit garázdálkodtam, üzentem haza, de a veszprémi húszemeletessel egyenlő magasságú telefonszámla rémképét elhessegetve hamar fel is hagytam ezzel. Szóval, bízzunk benne, hamarost ez is megoldódik.

Na, igen, szóval lényegében minden félelmünk eloszlott, izgatottan jártunk körbe a lakásban, és elkezdtünk kipakolni. Kicsit később benéztünk a belvárosba is – iszonyat tömeg volt a sétálóutcán, és ami a legviccesebb, alig találtunk egy pizzázót, ahol tudtunk enni egy kis vacsit, mivel egész nap senki sem evett túl sokat. Szóval nem, nincs minden sarkon pizzéria, még ha Dél-Olaszországban is vagyunk. Viszont kisboltokat, Spart, gyümölcsöst találtunk nagyon könnyen, így a bevásárlással egyáltalán nem lesz gondunk a jövőben sem. Az átalakító, igen, az fontos, el is felejtettük, de potom 2 euróért lehet kapni a Spárban, úgyhogy a technikai kütyük töltésével sincs gondunk, mindenkinek lett egy működő konnektora.

A rendőrség előtti téren levő szökőkútnál ittunk egy üveg bort, koccintottunk az ittlétünkre, és kicsit magunkba szívtuk ezt az egész légkört. Aztán, mivel mindenki totál hulla volt, már 10-kor hazaértünk, és most, így éjfél körül már én is érzem, hogy jó is lesz vízszintesbe helyezni magam. Ami hihetetlen – na, jó, nem az, inkább kellemetlen – még éjjel is iszonyat meleg van. 30-35 fokok vannak, állítólag a héten lesz 39 is. Félreértés ne essék, persze, ez ennek a térségnek a csodája, örök nyár, meg szánsájn, bícs, de nekem picit már elég volt a nyárból. Egy 25 fokkal kiegyeznék. Na de majd október végén…

Amit még mindenképp leszögeznék, így tényként, amit nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, a papírmunka mellett – az elbúcsúzás. Március közepe óta tudtam, hogy majd jövök, majd ez lesz, de annyi minden volt még, nem nagyon gondoltam bele, csak nyár közepétől – és lám, itt vagyunk.

Volt búcsú buli Pesten, Veszprémben, iszonyat hálával és örömmel gondolok vissza mindkettőre, olyan csodálatos érzés volt a sokfelől ismert barátaimat egy helyen látni. Ez olyan érzés, amit mindenkinek kívánok, hogy élje át. :) 

Aztán amikor már a bőröndbe suvickoltam bele a ruhatömegeket, akkor éreztem, hogy fordul kettőt a gyomrom. Aztán mikor Pacsmagot vittük Andihoz, akkor mondhatni kezdtem szétcsúszni. Drága Pacsmag, a bolyhos nyúl, aki pici baba kora óta velem tengeti kis szőrmés napjait, most máshol lakik, és biztos veszettül utál, amiért így kell lennie, de becsületesen megsirattam. Remélem jól vagy muszkó. <3 Ha hazamentem, újra minden nap én foglak agyonszeretgetni. Ez egészen biztos.

Aztán anyukámtól elbúcsúzni – nem vagyok az a tipikus „anyakislánya”, de nekem anyukám az egyik legjobb barátom is, amiért szerencsés vagyok, de most meg így extrán nehéz volt elválni. Köszi anya mindent! <3

És a reptér – apa vitt ki minket, ötünket, odafele még vidám volt az út, visszafele nem tudom, milyen volt a közhangulat, de amikor eljött a pillanat, hogy na, akkor most itt elválik az esztergyermek a csoport többi tagjától – instant sírás. Nem lehet ezt szebben megfogalmazni, nem is kell, a tények, azok tények. Nehéz volt megfordulni és bemenni, nehéz volt nem visszafutni „jajcsakmégegyölelésre”, nehéz volt úgy továbbmenni, hogy tudtam, hónapokig nem látom így az arcotokat. Apa megölelt és azt mondta „lányom, felnőttél, látod” – és igaza van. Ami vicces, hogy akkor és ott pont egy ovis kislánynak éreztem magam, akit először hagynak ott a szülei az oviban és a világ összes kétségbeesése egyszerre üti agyon.

Szeretlek titeket, köszönöm az ajándékokat, bár ti vagytok az igazi ajándékok! (Zsu, végig sírtam a kis leveled, de a végén azért felkuncogtam <3) Ha nem lennének ezek a szuper emberek körülöttem, a szuper családom, nem lennék most itt. Nem ülnék most itt Foggiában, biztonságban, azzal a tudattal, hogy bármi is történik, ők hazavárnak. De amíg itt is vagyok, szeretettel gondolnak rám, és megadják azt az erőt, ami miatt majd itt is maximálisan próbálok teljesíteni, és merem magamat adni a teljesen idegen emberek között is, „külföldiül”. Is. Mindenhogyan. Is. Szóval ez a ti sikeretek igazán, főleg, ha végig tudom csinálni. <3

Furcsa belegondolni, hogy délelőtt még Pesten voltam, hogy tegnap ilyenkor, éjfélkor értem haza még a Zsutól, aki utolsó vacsorát főzött nekem, amit Bogival jóízűen fogyasztottunk, és most hirtelen 180 fokot fordult a világ.

Holnap már Erasmus találkozó lesz, még délután jönnek befejezni a zuhanykabint – ó igen, ennyire új a fürdőszobánk – és szombaton már kirándulunk valami csodahelyre a tengerhez.

Nos, akkor elkezdődik ez a kaland, ez a sok napos kaland, több mint valaha, és az Eszter majd összeszedi magát és élvezni fogja és kihasználja minden percét – de úgy ám.

Foggiában vagyok, ó anyám… az semmi, de itt is maradok…