„safe house”
Eszter vagyok, 22 éves, harmadéves egyetemista, és még
soha nem töltöttem két hétnél többet távol az otthonomtól. Talán ezért is
éreztem úgy, hogy itt az ideje, hogy kilépjek a komfortzónámból, mert hát az
elcsépelt klisé szerint „ott kezdődik az élet”. Egy egyetemistának mi is a
legtökéletesebb mód erre? Erasmus. A csapból is ez folyt már gimnazista
korunkban is, ott hallottam először erről az egészről. Már akkor megtetszett,
de csak ábrándoztam, „na, majd ha nagy leszek”.
Nos, nagy lettem, tavaly úgy döntöttem, most vagy
soha, és sikerült bekerülni a foggiai csapatba, így most már ezt kb. 1300 km
távból írom, az újdonsült szobámból – bizony, saját szobám van, ilyesfajta
luxus is megadatott -, és még igazán fel sem fogtam, mi történik.
Amit le kell szögezni: borzalmas az adminisztráció,
ami megelőz egy ilyen utat. Ezt itt és most megállapítom, kimondom, leírom,
jelentem. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolult, a sok kitöltendő,
aláírandó dolog, ezúton is elnézést kérek otthon maradt drága barátnőimtől,
akik még miattam kell, hogy rohangáljanak, mert nem tudtam addig megszerezni
minden aláírást, amíg még otthon voltam.
És hát a repülő az repült, nekem meg rajta kellett
lennem, mert itt meg már vártak. Szóval ez több, mint szívás. Sajnálom. :(
A pakolás, na, az már megint egy más tészta; nekünk
azt mondták a kedves, segítőkész önkéntesek itt az egyetemről, hogy ne
aggódjunk, töltsük ki ezt, meg ezt, na meg ezt, és ők majd szereznek nekünk
szállást, jönnek értünk, és mindenki boldog lesz.
Amíg nem szálltunk le ma délután ötkor Foggiában a
buszról, ami cirka másfél óra alatt hozott el minket Bariból, ahol a repülő
szállt le, kissé kétségek között léteztünk, mind a heten, a magyar lánycsapat –
most akkor lesz szállás? Hol? Kellett volna több háztartási dolgot pakolni?
Mennyibe fog kerülni? MOST AKKOR MI VAN? :) Szolid
freak outok.
Nos, leszálltunk és hat igen kellemetes kinézetű olasz
egyetemista srác lépett oda hozzánk, hogy ugyan, mégis mi vagyunk-e a magyar
csapat – ó, még ha nem is azok lettünk volna, nekik bárki azt mondta volna,
persze, tessék, itt a csomagom, megyek veled.
Na de, vittek minket, kocsival, és az első kérdés, ami
elhangzott Marco szájából, akinél én ültem elöl az autóban – milyen zenét
szerettek? Hát kérdem én, milyened van barátom, aztán majd meglátjuk. Erre
benyomta a kis válogatás cédéjét, amiről a Green Daytől megszólalt a Holiday –
és itt már tudtam, baromi jó helyen vagyok. Mondtam remek választás, megadlak.
Na meg, akinek Blink-182-es háttérképe van a telefonján, nálam instant „span”
kategóriába kerül. Erről el is csevegtünk egy keveset – angolul, nagyon
aranyosan beszélnek angolul, közülünk nem tud mindenki olaszul, sőt,
technikailag én se nagyon, hiába van nyelvvizsgám. Berozsdásodott olasztudásom
jelenleg olyasmi szinten van, mint egy döglött hintalóé. Na, jó, amikor a
házibácsival és házinénivel beszélgettek, abból megértettem pár dolgot. De nem
sziporkázom még, és akkor finoman fogalmaztam. Reflexből az angol jön amúgy…
Szóval suhantunk a kaotikus olasz forgalomban (néha
igen erősen kapaszkodtam), és megérkeztünk a házhoz, ahol lakunk most négyen –
Fanni, két Dorina és én, másik három honfitársunk máshol lakik – mindenkinek
külön szoba, fullosan felszerelt konyha, csodaszépen felújított fürdő, harmadik
emeleten, teljesen jó környéken. Bár lift az nincs, és a srácok ezt eléggé
bánták, mert hát négy lány+három hónap=irdatlan mennyiségű cucc, illetve nehéz
bőröndök… De szó nélkül segítettek, aláírtunk, fizettünk, kulcsot kaptunk,
minden lényeges dolog meg lett mutatva, számcsere, holnap hívunk titeket,
welcome, minden oké, gudnájt.
Bár internetünk még nincs, ezt is ezért fogom csak
később posztolni, de remélhetőleg hamarosan megoldódik ez a probléma is.
Félelmetes, manapság hogy meg van lőve az ember e nélkül. Megszoktuk, hogy az
okos telefonnal a zsebünkben a világ. Roaminggal kicsit garázdálkodtam, üzentem
haza, de a veszprémi húszemeletessel egyenlő magasságú telefonszámla rémképét
elhessegetve hamar fel is hagytam ezzel. Szóval, bízzunk benne, hamarost ez is
megoldódik.
Na, igen, szóval lényegében minden félelmünk
eloszlott, izgatottan jártunk körbe a lakásban, és elkezdtünk kipakolni. Kicsit
később benéztünk a belvárosba is – iszonyat tömeg volt a sétálóutcán, és ami a
legviccesebb, alig találtunk egy pizzázót, ahol tudtunk enni egy kis vacsit,
mivel egész nap senki sem evett túl sokat. Szóval nem, nincs minden sarkon
pizzéria, még ha Dél-Olaszországban is vagyunk. Viszont kisboltokat, Spart,
gyümölcsöst találtunk nagyon könnyen, így a bevásárlással egyáltalán nem lesz
gondunk a jövőben sem. Az átalakító, igen, az fontos, el is felejtettük, de
potom 2 euróért lehet kapni a Spárban, úgyhogy a technikai kütyük töltésével
sincs gondunk, mindenkinek lett egy működő konnektora.
A rendőrség előtti téren levő szökőkútnál ittunk egy
üveg bort, koccintottunk az ittlétünkre, és kicsit magunkba szívtuk ezt az
egész légkört. Aztán, mivel mindenki totál hulla volt, már 10-kor hazaértünk,
és most, így éjfél körül már én is érzem, hogy jó is lesz vízszintesbe helyezni
magam. Ami hihetetlen – na, jó, nem az, inkább kellemetlen – még éjjel is
iszonyat meleg van. 30-35 fokok vannak, állítólag a héten lesz 39 is.
Félreértés ne essék, persze, ez ennek a térségnek a csodája, örök nyár, meg
szánsájn, bícs, de nekem picit már elég volt a nyárból. Egy 25 fokkal
kiegyeznék. Na de majd október végén…
Amit még mindenképp leszögeznék, így tényként, amit
nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz, a papírmunka mellett – az
elbúcsúzás. Március közepe óta tudtam, hogy majd jövök, majd ez lesz, de annyi
minden volt még, nem nagyon gondoltam bele, csak nyár közepétől – és lám, itt
vagyunk.
Volt búcsú buli Pesten, Veszprémben, iszonyat hálával
és örömmel gondolok vissza mindkettőre, olyan csodálatos érzés volt a sokfelől
ismert barátaimat egy helyen látni. Ez olyan érzés, amit mindenkinek kívánok,
hogy élje át. :)
Aztán amikor már a bőröndbe suvickoltam bele a
ruhatömegeket, akkor éreztem, hogy fordul kettőt a gyomrom. Aztán mikor
Pacsmagot vittük Andihoz, akkor mondhatni kezdtem szétcsúszni. Drága Pacsmag, a
bolyhos nyúl, aki pici baba kora óta velem tengeti kis szőrmés napjait, most
máshol lakik, és biztos veszettül utál, amiért így kell lennie, de becsületesen
megsirattam. Remélem jól vagy muszkó. <3 Ha hazamentem, újra minden nap én
foglak agyonszeretgetni. Ez egészen biztos.
Aztán anyukámtól elbúcsúzni – nem vagyok az a tipikus
„anyakislánya”, de nekem anyukám az egyik legjobb barátom is, amiért szerencsés
vagyok, de most meg így extrán nehéz volt elválni. Köszi anya mindent! <3
És a reptér – apa vitt ki minket, ötünket, odafele még
vidám volt az út, visszafele nem tudom, milyen volt a közhangulat, de amikor
eljött a pillanat, hogy na, akkor most itt elválik az esztergyermek a csoport
többi tagjától – instant sírás. Nem lehet ezt szebben megfogalmazni, nem is
kell, a tények, azok tények. Nehéz volt megfordulni és bemenni, nehéz volt nem
visszafutni „jajcsakmégegyölelésre”, nehéz volt úgy továbbmenni, hogy tudtam,
hónapokig nem látom így az arcotokat. Apa megölelt és azt mondta „lányom, felnőttél,
látod” – és igaza van. Ami vicces, hogy akkor és ott pont egy ovis kislánynak
éreztem magam, akit először hagynak ott a szülei az oviban és a világ összes
kétségbeesése egyszerre üti agyon.
Szeretlek titeket, köszönöm az ajándékokat, bár ti
vagytok az igazi ajándékok! (Zsu, végig sírtam a kis leveled, de a végén azért
felkuncogtam <3) Ha nem lennének ezek a szuper emberek körülöttem, a szuper
családom, nem lennék most itt. Nem ülnék most itt Foggiában, biztonságban,
azzal a tudattal, hogy bármi is történik, ők hazavárnak. De amíg itt is vagyok,
szeretettel gondolnak rám, és megadják azt az erőt, ami miatt majd itt is
maximálisan próbálok teljesíteni, és merem magamat adni a teljesen idegen
emberek között is, „külföldiül”. Is. Mindenhogyan. Is. Szóval ez a ti sikeretek
igazán, főleg, ha végig tudom csinálni. <3
Furcsa belegondolni, hogy délelőtt még Pesten voltam,
hogy tegnap ilyenkor, éjfélkor értem haza még a Zsutól, aki utolsó vacsorát
főzött nekem, amit Bogival jóízűen fogyasztottunk, és most hirtelen 180 fokot
fordult a világ.
Holnap már Erasmus találkozó lesz, még délután jönnek
befejezni a zuhanykabint – ó igen, ennyire új a fürdőszobánk – és szombaton már
kirándulunk valami csodahelyre a tengerhez.
Nos, akkor elkezdődik ez a kaland, ez a sok napos
kaland, több mint valaha, és az Eszter majd összeszedi magát és élvezni fogja
és kihasználja minden percét – de úgy ám.
Foggiában vagyok, ó anyám… az semmi, de itt is
maradok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése