2015. szeptember 22.

Mindig valahogy ilyen hajnali 1 körül jutok el idáig, hogy írjak. Na, szóval.

Vasárnap este még Lauránál és Évinél volt egy kis „csajparti”, boroztunk, sajtot, szőlőt ettünk és játszottunk mindenfélét meg beszélgettünk. Nagyon jó kis este volt. : )

Hétfőn sikeresen eljutottunk az Erasmus irodáig, ami szerencsére igazán közel van hozzánk. Röpke fél órás várakozás után sorra is kerültünk, aztán jöttek az érdekes dolgok… Elkeverték a postán kiküldött jelentkezési lapom, de szerencsére nem lett ebből gáz, csak újra kitöltették velem. Jeleztük, hogy hármunknak még mindig nincs ösztöndíja, mert nyár közepe óta nem tudták aláfirkantani a Learning Agreementünket, és ez, nos, csak egy pöppet kellemetlen, tényleg. Telefonálás, oké, megpróbáljuk, aha, dehogy vagyok ideges, itt írd alá, ez a tiéd, ezt mi megtartjuk, mi is a neved? A személyid? Ó, istenem, kissé nincsenek képben ügyintézés ügyileg, de egy enyhe idegbaj és némi bosszús tekintet után ezt is túléltük felkiáltással sikerült kijutnunk. Leadtuk az olasz kurzusra a jelentkezési lapunkat is – akihez menni kellett volna, bent sem volt. Volt, akit megtaláltak a listán, volt, akit nem, szóval ismét a helyzet magaslatán sikerült elhelyezkedni az adminisztrációs szekciót illetően. :D Itt már csak nevettünk kínunkban. De oké, megoldottuk, ennyi? Ennyi, kész, remek, mert nem is bírnánk többet, ciao, meg minden, majd jövünk kiskedden megint.

Ezek után Fannival elmentünk egy „mindenes boltba”, ezek olyasmik, mint otthon az eurós boltok – minden IS megtalálható bennük, pár euróért, és igen veszélyesek, mert a Jóisten pénzét el lehet költeni. Elkapott minket a dekorláz, és csudi dolgokat sikerült összevásárolnunk. Már kezd otthonos lenni a szobám, na meg Eszteres. Ami igazán praktikus, hogy minden dologból van baglyos, de nem viccelek, totál bagolyláz uralkodik ebben az országban, én meg ugye roppant módon bagolyfanatikus vagyok. Úgyhogy már névtáblát is gyártottunk a szobákra, na és a háromdés baglyos ablakmatricák egyszerűen zseniálisak. Örömmel pakoltam szét az apróságokat és dekoráltam. Közös kései ebéd után mentünk vissza olaszórára.

A hölgy kedvesnek tűnt tényleg, bár olaszos mentalitással laza 22 percet késett. Aki teljesen a nulláról kezdi a nyelvet, annak ez tök jó óra, de én egy kissé a falat kapartam képzeletben, úgyhogy Dorinával óra után odamentünk a nyényihez, hogy mi már kissé parliamo az italianot, úgyhogy felajánlotta a keddi csoportot, ami szintén alap, de ők gyorsabban haladnak. Szóval majd kiderül. Amit nem is gondoltam volna, van egy kínai lány is a csapatban, sőt, egy indonéz is. Tényleg nagyon különleges csapat gyűlt össze.

Olasz után még egy gyors kávézás itthon, még kis dekor szakkör, aztán mentünk az esti Erasmusos megbeszélésre. Nagyon aranyosak voltak, mert mikor odaértünk az épület elé, odajöttek a srácok, akik segítettek első nap beköltözni. Rengetegen voltunk egy előadószerűségben, mindenféle infó elhangzott, kirándulásokról, meg egy kártyáról, amit ki is váltottunk a végén, 10 euró volt és ezzel vehetünk részt kedvezményesen a szervezett dolgokon, plusz a városban is csomó helyen kedvezményeket kapunk, pl. konditeremben, kajáldákban, néhány kocsmában is. Szóval teljesen megérte, így a hatalmas össznépi Erasmusos szombati buliba 10 helyett 6 euróért válthattunk jegyet, amiben egy koktél is benne van. Megyünk Rómába is majd egy egész hétvégére novemberben!!! Egész Olaszországból jönnek az Erasmusos diákok, leszünk vagy háromezren. Még belegondolni is királyság, elvileg három napos kirándulást szerveznek az egészből. Ez lesz ennek a félévnek a „main event”-je. Bemutatkozott az egész szervezet, de a legtöbbjükkel már megismerkedtünk a napokban. Nagyon aranyosak és segítőkészek amúgy mind. :)) Nehéz volt mondjuk néha koncentrálni, mert közben a Vandzs olyanokat írt messengeren, hogy nehéz volt visszatartanom a röhögést. :D

Közben sikerült megkaparintani e-mailben az aláírt papírt, amire július vége óta vártam, és már küldtem is tovább indokolatlan sebességgel az otthoni koordinátornak, így remélhetőleg hamarost ideér az ösztöndíjam is. Lassacskán minden talán megoldódik.

A találka után benéztünk egy közeli cipőboltba, amit Andrea ajánlott és rengeteg csodaszépséget láttunk, így fejben simán elköltöttem már a még itt sem levő pénzem egy részét… Na, jó, nem ám. De úgysem fogjuk kibírni szerintem, oda tuti még visszamegyünk egy gyengébb pillanatunkban. :D Befele menet a Fanninak besípolt az a jelző az ajtónál valami miatt, akkor odanézett az egyik eladó, de látta, hogy még csak most jövünk. Kifele megint sípolt ugye, de oda se bagózott senki… :D Szóval akár ki is hozhattunk volna valamit, arra se mozdították volna füle botjukat sem szerintem.

Vacsora után még dekoráltunk kicsit Fannival aztán úgy döntöttünk, mivel holnap már órák lesznek, ma este kimarad a szocializálódás, és majd inkább holnap megyünk be egy kicsit a városba. Az órarend amúgy elég vicces, a lányok nem is találnak néhány tárgyat benne, amit felvettek, nekem meg szimplán 2 tárgynál nincs is időpont órának. :D Remélem, ez azt jelenti, hogy automatikus ötös, vagy valami ilyesmi. Na de mindegy is, ezzel tuti lesz még egy körünk majd a drága hivatali népséggel, jaj, előre várom, ja, nem.

Szóval holnap bizony már lesz igazi olasz egyetemi órám, kicsit izgulok is miatta, vajon érteni fogok-e belőle bármit is, na meg közben beszéltem Silvioval erről, és ugye beszélni kell majd a tanárokkal, kíváncsi vagyok, miféle könnyítést kapunk, ha egyáltalán kapunk-e. Nagyon bízom benne…

A bölcsészkar amúgy elég messze van tőlünk, kb. 25 perc gyalog. Ahogy néztem, ilyen másfél órás előadások vannak, olyasmi, mint otthon, bár elég fura kezdő időpontok vannak megadva, én pl. 11.50-kor kezdek holnap.

Kíváncsi leszek, milyen lesz… Remélem nem zokogva rohanok majd ki. Csak nem.

Amúgy furcsa, mert gyorsan szalad az idő, de közben meg még csak öt nap telt el – olyan, mintha sokkal régebb óta itt lennénk. Eléggé összefolynak amúgy a napok, szóval jó is, hogy írom ezt a valamit, mert már így is el kell gondolkoznom, hogy akkor mi is volt, meg hogy is volt. Nagyon ömlesztve érkezik nyolcmillió dolog, ezért lehet az, hogy ennyire elfáradunk minden nap. Na de majd lesz ez még így se, gyanítom.

Az otthoniak pedig NAGYON HIÁNYOZNAK! Épp mondtam Zsunak, még egy hete sincs, hogy elbúcsúztunk egymástól a reptéren, de olyan, mintha ezer éve nem találkoztunk volna. Mintha ez a távolság megsokszorozná az időt, vagy nem tudom. Ez hülyén hangzik, leírva is hülyén néz ki, de tényleg ilyen érzés.

Szóval ölelés nektek haza! <3